PÁLYAKÉP

JANUS PANNONIUS
(?, 1434. augusztus 29.– Medvevár, 1472. március 27.)

Pannoniae decus, Pannónia ékessége --- így nevezte itáliai iskolatársa, tanítómesterének fia és utóda, Battista Guarini az első nagy humanista költőt, aki Itálián kívül született: Janus Pannoniust, aki először hozta el a Múzsákat a Dunához. Majd’ félszázaddal a költő halála után a ritka ékkövekhez hasonlítja őt Janus-verskiadása előszavában az elzászi humanista, Beatus Rhenanus. A humanista hagyomány Orpheuszhoz hasonlítja őt, aki lantszavával megmozgatta maga körül a világot -- ez a hasonlat érzékelteti talán a csodát, azt, hogy a költő, aki nemcsak a múló időben, hanem a költészet múlhatatlan kiválóságában is első volt, ilyen hamar nagy hírt szerzett magának és hazájának.
   Hazája, a Magyar Királyság, ahogy ő nevezte később, Pannónia délvidékén, a szlavóniai Körös megyében született Csezmiczei János néven, szláv eredetű, elmagyarosodott nemesi családban. Családja a gyakorlati jogászrend vagy jogtudó nemesség tagja volt: a hazai jogszokások ismeretét kamatoztatta akár a király képviseletében, akár a családi birtokperekben. Latinul tették ezt, a kor közös nyelvén, olyan latinsággal, amely tisztán maradt meg, mivel nem keveredett a népnyelvvel, mint az olaszok, a spanyolok, a franciák esetében. Mikor nagybátyja tizenhárom éves Janust Itáliába küldi tanulmányai végett, ezt a latin szót viszi magával.
   Apját, Csezmiczei Pált korán elvesztette. Édesanyja, Zrednai Borbála rokonsága meghatározó volt életében: anyai nagybátyja, Zrednai János, a ma Vitéz János néven tisztelt tehetséges pap-hivatalnok, akkor váradi püspök egyengette pályáját. A nepotizmus, a rokonpártolás a korban bevett támogatási forma volt: az inkább a toll, mint a kard forgatására termett rokongyerekek egyházi pályára kerültek, maguk is egyházi méltóságot szereztek, hogy ebben a méltóságukban tovább segítsék atyafiságukat. Janus valószínűleg a váradi káptalani iskolában kezdte tanulmányait, itt tűnt ki a többiek közül latin tudásával és talán már a versszerzésben való jártasságával is.
   Ezzel a tudással érkezett Ferrarába, Itália egyik leghíresebb magániskolájába, a veronai Guarino keze alá. Olasz iskolatársai idegenkedve nézhettek az érkezőre, hiszen az Itáliát északon határoló hegyeken túlról érkezett -- őket hegyentúlinak, oltramontanónak szokás nevezni máig. Kiejtését is furcsállhatták: amikor például az itáliai ősistenség, Ianus nevét mondta, az nem sz-szel, hanem s-sel hangzott, akár saját neve, az akkoriban inkább az u-ra hasonlító zárt magánhangzóval végződő „Jánus”. De csakhamar az itáliai kiejtéssel pereg ajkáról a latin szó, s gördül tolláról a mind csiszoltabb próza és vers: akkor, amikor verset ír névváltoztatásáról, arról, miként lett Johannesből Ianusszá, joggal írhatta le, hogy a Múzsa adta neki az új nevet.
   Az itáliai iskolatársak számára nehéz lehetett a barbárnak mondott származást és az ókori nagyokhoz mérhető ritka tehetséget elviselni. Guarino iskolája amúgy is a versengésre építi nevelési módszerét. Érthető, hogy az ifjúkori epigrammák nagy része felelet a származást becsmérlő kijelentésekre, szellemesen sértő válasz a gúnyolódásra. Az Itália közepén, a toszkán földön született Prosper csodálkozik, úgymond Janus, afelett, hogy a távoli, fagyos Pannónia is ad tehetséges fiakat. A válasz a régi nagyok után saját példájukat hozza fel: a durva Pannónia által küldött tehetséget, önmagát, és Prospert, az élő bizonyítékot arra, hogy a kifinomult Toscanában is teremnek tökfejek. Ha Prosper azonos a Janusnál egy nemzedékkel idősebb, pápákat adó családból származó bíboros nagyúrral, Prospero da Colonnával, akkor a válasz különösen nagy magabiztosságra utal.
   A kivételes tehetségű diák kivételes tudású mester tanítványa lett. Guarino a fogyatkozó Kelet-római birodalomban tanulta meg a görög nyelvet: iskolája népszerűségét annak is köszönhette, hogy a tiszta latin nyelv elsajátítása mellett a görögre is fogta diákjait. Janus azért is tudott olyan sokféleképpen megszólalni, mert a latin mellett a görög hagyomány birtokában is alkotott. A bizánci oktatás eredménye lehetett az is, hogy az iskolában az úgynevezett szónoki előgyakorlatok nagy szerepet kaptak. E gyakorlatok közé tartoznak a mesék: Janus ránk maradt ilyen versei főleg a Görög Antológia néven ismert versgyűjtemény epigrammáinak átdolgozásai. A görög verses mesében a kutyák elől szaladó nyúl a tengeri kutya, a cápa szájába hullik -- Janus átdolgozásában a róka inti a lentum ingenium, a megfontoltság elonyeire a vakon rohanó kutyákat akik elől menekültében a nyúl épp a rókalyukba pottyan. A mese feldolgozása egyben chria, olyan rövid elbeszélés, amely cselekedetet vagy -- esetünkben -- jeles bölcs mondást, sententiát foglal magába. A chriára hasonlít a csillagokban a jövőt fürkésző, saját jövőjéről tudatlanul a gödörbe pottyanó, s a tanulságot egy vénasszony szájából hallgatni kénytelen Thalész esetét feldolgozó epigramma szerkezete is. Önálló, részletező sententia a Görög Antológiából Az emberi élet veszteségéről, illetve az archaikus görög költő Hésziodosz Munkák és napok című tankölteményéből átdolgozott, a hibák széles és az erények rögös útját összevető epigramma – s ez a vers ez egyben összevetés, comparatio is. Ezek a gyakorlatok egyszerre készítenek fel a szónok és a költő mesterségére: megannyi olyan kis beszéd vagy vers, amely előgyakorlat a későbbi nagyobb alkotásokra. Iskolás munkákról van szó: jellemző, hogy a dicsőítés, a laus előgyakorlatában a legtöbb epigrammát Guarino kapja. Az előgyakorlatok lehetőségeinek felhasználásakor a diákok az ókori nagyok munkáira támaszkodnak. A hagyomány felhasználása azonban nem jelent szolgai utánzást, még az iskolai gyakorlatokban sem. Azokban is fontos a parafrázis, vagyis a korábbi témák újra és másként történő elmondása, amelyben az utánzás és a versengés egyaránt jelen van, s emellett nemcsak az ismeretek tárházának gazdagítását, hanem az ismeretek gyors és leleményes felhasználását is segíti.
   A kis barbár könnyedén és kiválóan teljesítette az elvárásokat. Kérésre, megadott téma alapján olyan gyorsan mondta tollba a verseket, hogy nem győzték leírni az ámuldozó iskolatársak – írja tanulótársa, mesterének fia és utódja, Battista Guarini, aki szerint Janus a maga munkáit, bármilyen hosszúak is voltak, képes volt először fejben megalkotni, s azután papírra vetni. Elméjében vibrált az ókori műveltség, számos lehetőség tára, hiszen a könyvek lapjaitól függetlenül, fejben, egyszerre többféleképpen társíthatta egymással a korábban olvasottakat. Amikor a ferrarai diák Homéroszt tanulta, könyv nélkül vetette össze vele a legnagyobb latin epikust, Vergiliust, akit mintegy Homérosz tükrében szemlélhetett: amikor összemérte erejét Vergiliusszal, azután tette, hogy megismerte, miként versengett Vergilius Homérosszal. Így történt más költők esetében is. Martialishoz, epigrammái legfőbb mintáihoz versben fordul Janus, kéri tőle, engedje lelkét az ő kebelébe szállni, s ekképpen lehetővé tenni, hogy a költő-utód felülmúlja a nagy elődöt.
   A nagy elődök követése és az iskola hatása azokban a versekben is megmutatkozik, amelyek ma még tananyagként is ritkán jelennek meg az iskolában. A ma pajzánnak nevezett epigrammák ezek. Miként születhettek meg a tisztes életű, ősz Guarino jó hírű tanintézetében? Aligha a mester háta mögött. Ezek az epigrammák, tűnjék bármilyen furcsának, fontos helyet kaptak a képzésben. A tizenötödik életévét betöltő diákok az ókori mintára rendezett lakomákon, vagy azok szellemében mondták, írták őket. Házi feladatot olykor mindannyian kelletlenül készítünk, – a mulatságban jókat szólni, mulatságból jól írni sokkal érdekesebb kihívás. Az egymással is versengő tanítványok ilyenkor a szokottnál is szívesebben kelhettek versenyre az antik mesterekkel. Ha Ovidiusnál három, Catullusnál kilenc „egyhuzambani” szerelmeskedésrőlről olvas az ifjú poéta, ő maga háromszor ötöt ígér kétsoros epigrammájában. A Milyen barátnőt szeretne? című epigramma, akár valós, akár kitalált vágyakról szól, Martialis epigrammáinak olyan ötvözete, amely díszes tömörségében felér az antik költő munkáival.
   „Pannóniai nemzetségű, itáliai erkölcsű, csodálatosan, sőt, inkább döbbenetesen nagytudású”– e szavakkal ajánlja Guarino a tizenkilenc éves Janust a velencei humanista patrícius, Francesco Barbaro pártfogásába. Ekkorra vagy a következő években megismerkedik Janus a barbárság és a rómaiság olyan szemléletével, amely alapján saját költői feladatát is meghatározza. A kor latin stílusának irányadó szerzője, Lorenzo Valla programjáról van szó. Valla munkája, a latin nyelv választékosságának helyreállítását célzó Elegantiae, a humanista gondolkodás egyik sarokköve megvolt Janus könyvtárában. Ennek előszavában Janus olyan barbárságról és rómaiságról olvashatott, amelyet nem a lakhely vagy a származás, hanem a műveltség határoz meg. Valla szerint a Római Birodalom vesztét nem követte mindenütt a latin kultúra elvesztése, s ahol ez mégis megtörtént, ott a latin nyelv helyreállításával visszaszerezhető, ami elveszett: „hiszen ahol csak a római nyelv uralkodik, ott van a Római Birodalom”. Emlékezzünk vissza, miként viaskodott versekben Janus iskolatársaival. Ez a barbárság-műveltség koncepció szilárd alapot nyújtott neki saját önazonossága megteremtéséhez. Erre vezethetjük vissza, hogy a Pannonius és nem a Hungarus nevet használja, s erre, hogy a kultúrát Itáliában elterjesztő istenség, Ianus nevét választotta a sok lehetőség közül költői névnek.
   Az epigrammák után sorra születnek Janus nagyobb kompozíciói. Ma ezeket némi egyszerűsítéssel az elégiák és a hosszabb költemények csoportjaiba rendezzük, ám a korabeli meghatározások szerint számos, a költészet és a szónoklás hagyományában kialakult műfaj szabályai szerint készültek: többek között a búcsúzó és búcsúztató versek, az óda, a gyászvers, a vetélkedés, a nászének, a dicsőítő ének lehetőségeit aknázzák ki. Janus verses vitára hívja ki Ferrara ünnepelt elégiaköltőjét, Tito Vespasiano Strozzát. Ódát ír Itália békéjéért II. Frigyes császárhoz. Gyászversben, thrénoszban énekli meg inasa, Racacinus halálát. Nászéneket ír többek között Guarino lányainak esküvőjére - e versek egyikében a korábbiaknál is részletesebben fogalmazza meg Guarino dicséretét. Mindeközben búcsút mond a Múzsáknak, s bejelenti a tudós olvasók előtt, hogy immár a közhivatalra előkészítő jogi tanulmányoknak szenteli magát. Olyan ígéret ez, amelyre sok példát hozhatunk, a latin költők legkiválóbbikától, Vergiliustól kezdve a tanulótárs Roberto degli Orsiig. Egyikőjüknél sem érdemes végérvényesnek tartanunk a fogadalmat.
   Mindazonáltal 1454-ben Janus a Múzsák ferrarai szállásának valóban búcsút mond. Padovába megy, az ottani egyetemen négy év alatt jogi doktorátust szerez. Ekkorra már váradi őrkanonok, idővel titeli prépost, jelentős javadalmak birtokosa. A nagy jövő előtt álló, ismert ifjú költő szerepében társalog prózai és verses levelekben kortársaival. Ekkor írja meg első nagyobb szabású, vergiliusi mintára készült epikus munkáját, a dicsőítő éneket padovai pártfogójára, Jacopo Antonio Marcellóra. Itt készülnek első fordításai Plutarkhosz kisebb írásaiból. Tanulmányai végén ferrarai iskolatársa, szobatársa, barátja, Galeotto Marzio társaságában megjárja az utat Rómába s vissza. Rómában megerősítést kap titeli prépostságához. Versében megszólaltatja a Várost, amely Pannónia költőjét, mint egykori polgárát, mostani látogatóját kéri arra, nézze meg, milyen a jelenben, s gondolja el, milyen volt egykoron. A visszaúton, Firenzében tudós ifjak társaságában Janus a bizánci tudós Ióannész Argürópülosz előadásait hallgatja; elismeréssel fogadja itt város tényleges fejedelme, Cosimo de’ Medici csakúgy, mint Poggio Bracciolini, a város nagy hírű humanista kancellárja. A költő Galeottóval együtt ellátogat annak szülőhelyére, Narniba – ide köthető ódája a város határában fakadó forrás nimfájához, Feroniához. Ekkortájt készülhetett Padovában Andrea Mantegna festménye, amelyen a két jóbarátot együtt festette le a művész.
   Talán hazatérése időszakához, 1458-hoz, talán egy korábbi, 1455-ös hazalátogatásához köthető a Búcsú Váradtól. Ez a vers, amely jellemző módon csak az új kritikai kiadásban került vissza az epigrammák közé, sokféleképpen olvasható. Úgy is tekinthetünk rá, mint a könyvtár, a kultúra biztonságából a tél világába készülő ember dilemmájára – ekkor a modern elégia egyik előfutáraként értékelhetjük. Úgy is érthetjük – s talán ekkor járunk közelebb az eredeti szándékhoz –, hogy a költő ebben a versben az antik hagyományt mindenestől kiforgatja azzal, hogy az északi tájat nem mint a borzalmak honát mutatja be, hanem olyan tájként dicsőíti, amely nem nélkülözi a Múzsák és Apollón pártfogását, s amelyben még a tél is izgalmas, útra csábító lehetőséget jelent.
   Miután Janus hazatér, nagybátyja helyettese lesz a váradi püspökségben, majd Vitéz és az ifjú király, Hunyadi Mátyás együttes pártfogása révén egy éven belül elnyeri a megüresedett pécsi püspöki széket Az udvari költő szerepét is betölti: versekben szól a király győzelmeiről, a király nevében ír verses választ a Mátyás hadisikereit dicsőítő, őt a további törökellenes harcra buzdító Antonio Costanzinak. Részt vesz a jogszolgáltatásban, Vitéz mellett a diplomáciai munkában. Szerepe van abban, hogy hosszú tárgyalások után II. Frigyes német-római császár kiegyezik Mátyással, és a magyar király 1464-ben ismét viselheti az ország koronáját. Egy évre rá a követjárás egyik vezetője, amely Rómából és Velencéből kivételesen nagy összegű, mintegy nyolcvanezer arany támogatást hoz a török elleni háborúhoz. Ez a követség eszközli ki, hogy, II. Pál pápa megadja az engedélyt: az első humanista szellemű magyarországi egyetem alapításához Pozsonyban.
   A követjárása során nemcsak mint költő, hanem immár mint gazdag főúr érintkezett a humanista kortársakkal. Firenzében a platonikus Plótinosz munkáit olvasta, és bejelentette, hogy készül e nagy mű fordítására. Ferrarában újra felvette a kapcsolatot egykori iskolatársával, négy éve halott mestere, Guarino fiával és utódjával, Battistával, valamint magával hozta Magyarországra Galeotto Marziót. Az itáliai követjárás utáni években fejezte be élete egyik legfontosabb, hosszú idő óta írt munkáját, a tanítómesterére, Guarinóra írt panegyricust. Ez a dicsőítő ének a homéroszi-vergiliusi héroszokkal, a tett bajnokaival egy magasságba emeli a tudós tanárt, a szó hősét, Guarinót. Az ének első felében a hős, akárcsak Odüsszeusz, sok nép városait és erkölcseit ismeri meg hosszú útján, Görögországban, hogy a mű második, az Iliászhoz hasonlítható felében a tudományok mezején bizonyítsa be, hogy minden kortársánál kiválóbb.
   A panegyricus elkészültekor már készen állhatott egy tizenkét elégiából álló ciklus, amelyet Janus valószínűleg a panegyricusszal együtt küldött el Battista Guarininek. Ez a ciklus olyan versekkel kezdődik, amelyek még 1458-hoz, az Itáliától való első megváláshoz kapcsolódnak: egy ódával Feronia nimfához, majd egy dicsőítő költeménnyel a Janust és Galeottót lefestő Mantegnához. A következő tíz vers Magyarországhoz kapcsolódik: a Balázshoz írt vers a békésen táborozó katona és a betegséggel bizonytalan harcban álló költő helyzetének összevetése. A következő elégiában megörökített a nyári égbolton látott különös csillag az ország sorsával kapcsolatos gondok és remények megfogalmazására ad alkalmat. Az északi vidék dicséreteként olvasható az egy napon elejtett vadkanról és szarvasról szóló leírás. Két költemény, egy gyászvers (thrénosz) és egy verses vádbeszéd (invektíva) örökíti meg a költő édesanyja, Borbálának 1463-ban bekövetkezett halálát. Ezután következik a Costanzinak Mátyás nevében írt válaszvers. A záró négy elégia a test fokozódó betegségének és a lélek ebből származó gondjainak megjelenítése, köztük a táborbéli betegségről szóló, a költő híres sírversét is tartalmazó elégia. A testi betegséggel járó lelki gondok megoldásaként olvasható a ciklust záró filozófiai költemény, a Saját lelkéhez. Valószínűleg ez a versgyűjtemény kerülhetett a platóni filozófia legnagyobb korabeli követője, a firenzei Marsilio Ficino kezébe, aki Platón egyik legfontosabb dialógusa, A lakoma latin fordítását ajánlotta Janusnak, az ajánlólevél szerint abban a reményben, hogy a költő a Múzsák mellett Platón filozófiáját is visszavezeti a Dunához.
   A költő és a kor szakirodalmában visszatérő feltételezés, hogy az itáliai követjárás vezetett a költő kegyvesztettségéhez. A források alapján ennek éppen az ellenkezője történt: a követjárás utáni két év során jutott el oda, hogy 1467-ben, a titkos kancellár hatáskörében intézkedett, 1468-ban a kisebb jelentőségű, de szintén jövedelmező főkincstartói, egy évre rá pedig a szlavón báni tisztséget kapta meg. Az elégiagyűjteményben is helyet kapott a Mátyást dicsőítő vers. A Guarino-panegyricusban arra is ígéretet tett, hogy eposzt ír Hunyadi János 1443–1444-es hosszú hadjáratáról. A hagyomány által Annales (Évkönyvek) címen emlegetett eposz ezidáig nem került elő, s alapos érvek szólnak amellett, hogy nem is született meg soha. A panegyricus megszületése utáni három évben Janus inkább politikai, mint költői kihívások elé került. Amint a Heinrich von Gundelfingennek, a hozzá forduló fiatal német költőtársnak írja válaszverse, utolsó ismert verse végén, a felkavart ország szánalomra méltó végzete akaratlanul is feltartják a keserves aggodalmak, a költészetre nem gondolhat.
   Ezekben az években vált világossá, hogy a nagy király, Hunyadi Mátyás politikájában visszafordíthatatlanul elszakadt egykori nevelőjétől, Vitéz Jánostól. Az 1470 tavaszán Bécsbe szervezett, Vitéz által hosszan előkészített csúcstalálkozó Mátyás és III. Frigyes császár között kudarccal végződött. A király a következő években a szomszédokkal való egyezkedés helyett a konfrontáció és a fegyveres ország gyarapítás útjára lépett, a török fronton a kisebb, védekező jellegű hadakozásokra korlátozta magát – a nagy törökellenes háborút későbbre halasztotta, arra az időre, amikor egy nagyobb, vagy több ország élén elég ereje lesz szembeszállni az Oszmán Birodalommal. Ezt a politikát a törökellenes harcot sürgősebb és fontosabb ügynek tartó főpapok ellenezték - már csak azért is, mert a kétfrontos háborúskodással járó központosítás az ő jövedelmeiket is érinthette. Ez az ellentét vezethetett ahhoz, hogy Vitéz és Janus 1471 nyarán összeesküvést szervezett, s a Jagelló-házból való Kázmér személyében ellenkirályt hívott be az országba. A zseniális taktikus Mátyásnak azonban sikerült maga mellé állítania a magyar főrendeket. Kiegyezésre kényszerítette még Vitézt is. Janus Horvátország felé húzódott vissza, akár az ellenállás szervezése, akár egyszersmind az Itália felé menekülés szándékával.
   A Zágráb melletti Medvevárban érte a halál 1472 tavaszán. Első temetése titokban történt, a remetei pálos kolostorban, innen került néhány évvel később Pécsre. Holttestét századokkal később, 1991-ben találta meg Kárpáti Gábor régész: a korabeli püspökök temetkezési szokásainak megfelelően azonosítónak tarthatjuk II. Pál pápa ólompecsétjét, amely a Pécsi Bazilikában talált csontváz bal kezének csontjai alatt pihent, s az ekképp Janusénak tartható földi maradványok 2008. október 22-én, immár harmadszor, remélhetőleg véglegesen nyugalmat leltek a Bazilika altemplomában.
   A költő vershagyatékából Mátyás utasítására a humanista főpap, Váradi Péter gyűjtötte össze az epigrammákat; más művei a kortárs vagy a nála egy-két nemzedékkel később élt, őt csodáló magyarországi, itáliai és északi humanisták jóvoltából maradtak fenn. A XV–XVI. századi humanisták tudatában Janus volt az első nagy északi humanista költő. Hírneve a humanista költészet iránti tisztelettel együtt hanyatlott vagy emelkedett mindig. Ma minden jelentős humanista költői antológiában szerepel. Pajzán epigrammáinak kétnyelvű kiadása immár negyedszer jelenik meg Olaszországban. A Guarino-panegyricus, amely az európai irodalomban először emeli a tudós tanárt epikus mű főhősévé, a reneszánsz művelődés megkerülhetetlen forrása. Epigrammáinak 2006-ban jelent meg pompás kritikai kiadása, több tudósgeneráció munkájának méltó betetőzése.
   A nobilis ingenio szókapcsolat a legnagyobb latin költő, Vergilius nevéhez fűződik: a hozzá írt késő ókori sírversek egyikében a Múzsáról olvashatjuk, hogy Vergilius révén lett nemessé. Nobilis ingenio, patria facta, meo, tehetségem révén megnemesült hazám – szólítja meg Pannóniát Janus abban a versében, amelyet valószínűleg egy Magyarországon összeállított, s Itáliába küldött versgyűjtemény elé szánt. A haza, amely nemes hírt kapott a költőtől, s kap azóta is, saját nemes voltát is bizonyítja, ha nem feledkezik meg erről a tündökletes tehetségről.

Jankovits László
irodalomtörténész
Pécsi (egykori Janus Pannonius) Tudományegyetem